Szombathely - Lendület, lámpaláz, akarás, erő, türelmetlenség, bizonyítási vágy érzete kavarog az Arena Savariában szombaton este, a Adagio együttes tagjainak színpadra lépésekor.

A három legény apait-anyait belead. (Ős)régi slágerek csendülnek föl vadonatúj hangszerelésben, a tenor Homonnay Zsolt, Balczó Péter és a bariton, Nagy Sándor hangjára átszabva. A számok között föl-fölcsillan a humoruk, a sztárallűröktől mentes egyszerűségük is szimpatikus. A nagyzenekar - Zádori László irányításával - alázattal szolgálja a produkciót, lassú és gyors számok váltakoznak, a közönség olyan udvarias, figyelmes, mondhatni eszményi, hogy ideálisabbat rajzolni se lehetne. Hogy ki mit érez, nem tudhatom, én mindenesetre repülni, szárnyalni szeretnék, s valószínűleg nem vagyok ezzel egyedül. Inspiráljuk is rendesen a triót, tán még hosszabban is tapso- lunk olykor-olykor, mint azt amúgy más esetben tennénk, de az odaadást illendő revanzsálni.

Semmi baj, gond nincs, pereg minden, de valahogyan nem sikeredik az elrugaszkodás a talajtól. Az a fránya gravitáció!

És egyszer csak belép a képbe, illetve csatlakozik a közös énekléshez Zséda. Az irányítótorony megadja a jelet a fölszállásra; akkor most kapaszkodj! S amikor az énekesnő egyedül marad (úgy értem: a zenekarral), lebegünk, suhanunk. Arról nem volt szó, hogy varázslónő is! Pedig az. Hogy jelenség: ez a kifejezés kevés Zsédához. Művésznő; a zseniálisak közül való!

 A csoda, ki ne tudná, illékony jószág, s máris a srácok teremnek a porondon. Ne legyünk igazságtalanok: ez sem mélyrepülés, de hová tűnt a káprázat?

Amikor fölkonferálják Polyák Lillát - szégyen vagy sem: ez idáig még soha nem láttam, azt hittem, ő az a hölgy, aki egyszer-egyszer megkapóan táncol a színpadon -, akkor megint magasabb szférák felé tartunk, a fejben lévő noteszbe jó erősen belevésem a nevét (szóval: Polyák Lilla), bár nem kétséges: hallani fogunk még róla. Ismét az Adagio. Zuhanás megint. De - meglehet, pontosan érzik ezt ők maguk is, hogy - innen szép nyerni! Még ha közönségsegédlettel is; a vasi publikum egyszerűen űzi, hajtja őket. Hát ki az a balga drukker, aki vesztesen szeret távozni egy meccsről, mert a csapatnak ezúttal éppen nem jön össze?

Ráadás ráadást követ, s lássunk csodát: megint a felhők között - s picikét fölötte - leledzünk. Maga az adagio kifejezés egyébként azt jelenti: szélesen, lassan. Hát, mit mondjak...? De csak-csak kipréseltük egymásból a sikert. Akadtak pillanatok a két művésznő fellépése előtt és után (is), amikor már csaknem temettem a mérkőzést. De végül is az Adagio győzött! Szívünkbe zárta magát kis csapatunk. (Szerintem ők sem fognak elfelejteni bennünket egyhamar.) Bizonyítási vággyal, akarással, lendülettel...

Zséda, Polyák Lilla és a közönség nélkül az este semmiképp nem sikerült volna...